A maximalista emberek a legnehezebben fejleszthetők. Az ő világ- és énképükbe ugyanis nem fér bele a hibázás. Következésképpen nem hajlandók belátni azt sem, hogy van, amiben ők is hibáznak, van, amiben ők is fejlődhetnének. Persze, becsúszik náluk is hiba, de azért a hibáért mindig „más’ a felelős. Az ő szemükben mindig a „többiek” hibáznak. Ők mindent megtesznek, az ő igyekezetüket „überelni” képtelenség. Ez óriási teherként nyomasztja őket, hiszen így valóban (legalábbis az ő valóságukban) mindenki más kevésbé igyekszik, kevésbé jó. Ezért mindent ők végeznek el, hiszen senki más munkájában nem lehet megbízni – legalábbis szerintük.
Képzeljük el, milyen frusztráló úgy létezni, hogy azt hisszük, mindenki más alávaló potyaleső! A maximalistát akármennyi asszisztenssel is rakjuk körbe, mindig elúszik a munkával, elégedetlen lesz a körülményekkel és a segítői teljesítményével – hiszen egyikük sem ér fel hozzá! – így látja ő.

Miért kell fejleszteni egy maximalistát?
Sajnos, a körülmények vagy mások hibáztatása nagyon jellemző a "maximalista" vagy mondjuk inkább úgy, hogy a hibakerülő magatartásra. Aki hibakerülő, az nehezen delegál, nem szívesen foglalnak állást vagy ad visszajelzést munkatársaiknak, gyakorlatilag kerüli a nyílt kommunikációt, nem következetes a döntésekben, mert vélmenyényét az aktuális helyzet szerint változtatja. Ez pedig számos konkfilktus forrása lesz a szervezetben.
Úgy tudunk nekik segíteni, ha „megengedjük” számukra a hibázást. Vagy ha a felettese beszél nekik a saját hibáiról. Persze, ez nagyfokú érettséget kíván a felettes vezetőtől! (A vezetői szerep már csak ezzel jár - a szerk.)
Átvenni helyettük viszont nem szabad annak feladatát, hogy a felettese figyelje, hogy nem csinál-e meg olyan feladatot is, ami nem az ő dolga. A dolgozónak ugyanis képessé kell válni a feladatait beosztani, delegálni, és a felelősségi körét betartani. És amiért nem ő a felelős, hanem más, azt meg is kell hagynia másnak! Még ha hiba lesz belőle, akkor is. 

Petrány Viktória